Jubileum 2.
Hiába no. Az ünneplés jólesik. Legalábbis önnönmagunk ünneplése jóleső érzés önnönmagunk számára, ezt bevallhatjuk.
Aki nem érti, annak megvilágítom néhány keresett szóban, aki érti, ugorjon egy bekezdést.
Szóval két héttel ezelőtti műsorban úgy döntöttünk, hogy az egy éve hasonló címmel futó műsorunkat megünnepeljük, olymódon, hogy a meghívott vendégek
és természetesen a műsorkészítők is azon kedvenc zeneszámukat válogatják meg, amelyekhez valamely kedves emlékük kötődik. (Na itt most szelíden-szolídan eltelt kettő hét, de hát ugye aki éppen most olvassa annak édesmindegy.
Nem tudom, hogy belemerüljek-e a magyarázkodások mocsarába, mindenesetre annyit szükséges leszögelnem, hogy fatális tévedés, vígjátéki félreértések, és egyéb, egyébként bohózatba illő csacskaságok miatt nem mentettem el a műsor hanganyagát, és ezért nem írtam semmit.
Nem emlékeztem rá.
De.
Valamilyen, általam csakis az égi kéz közbenjárásanak betudható ok miatt egy verzió, ugyan nem a megszokott minőségben, de mégis a rendelkezésemre adódott, mindezt persze csakis a hűséges olvasók miatt írtam le. Csak azt a kurva búgást, azt tudnám feledni!)
A sok bevezető után rátérek a lényegre, vagyis a műsorra. Már rutinosak vagyunk, ünneplős műsort rutinból, egyenesen kisujjból kirázzuk. Már az első percekben örültünk, örültünk az ünneplésnek, és örültünk,
hogy egy újabb alkalmat találtunk a legalizált ivásra. Az első jubileumi műsoros leboruláson már szentesítettük a játékszabványokat, tehát eme tekintetben gördülékenyen kezdtünk, és nosztalgikus könnycseppeken keresztül révedtünk a múltba. Tehát, magnósok figyelem!
Az első játékos Fodor Mihály volt, aki egy kellemes nyári emlékét osztotta meg velünk. Egy Hajógyári-szigeti (nem a Diáksziget) koncert fiú_vagy_lány kérdéskörét boncolgatta, a kérdés teljesen leegyszerüsítve az volt, hogy az előttünk ugráló rajongó (akinek a hátát tapogattuk már egy órája) az vajon fiú vagy lány. Ja, igen a muzsika Tankcsapda volt, jeeeee.
Fürkész romantikus gondolában evezett tovább, és élete korai szakaszából húzott elő egy titkos történetet, amelyben egy lányra ketten nyomakodtak, mint a mesében, (szinte) két jóbarát, magától értetődően Fürkész került ki a csatából győztesen, de titkos maradt a kapcsolat. Ez a történet itt, ezen a ponton még nem zárult le, mi ismerjük, Fürkész is ismeri, de diszkréten hallgatott, bezzeg Iggy Pop elszomorkázta az In the death car-t.
Dzsingisz Kálmán időutazásra fűzte fel zenei válogatását, és nagyon messziről kezdve Plasztik Bertrantól, az őszinte kőkemény magyar rockon át egy ugrással a Madách Imre Gimnázium tanulóiból verbuválódott gimnazista zenekartól idézett egy eddig még kiadatlan zeneszámot, vagyis a Budapesti lányok és budapesti srácok a Hmmm...-től, még 1983-ból. Persze meglepetés is volt, hiszen a stúdióban ülő Fodor Mihály, és az időközben megérkezett Trollcsi
is tagja volt ennek az együttesnek.
Hosszabban elidőztünk a zenekar házatáján, mert a zenekar egyik plakátját betiltotta a rendőrség, tehát életképeket hallhattatok az ellenállási mozgalomról. Aztán ebben végleg benne ragadtunk, és teljesen spontán lejátszottuk a teljesen spontán kéznél lévő betiltott számot immár a Diagonál együttes előadásában.
A címe pedig: Üres falak, néma nép.
Trollcsi egy sárga kispolszkival, nagymamájával az anyósülésen utazott Prágába egy szomorú számmal.
Madame Dossier egy olyan zenét hozott, amiről meglepő módon Jacques Chirac jutott eszébe. Erről Fürkésznek a South Park jutott eszébe. Erről Trollcsinak az jutott eszébe... A szám pedig Rita Mitsuko előadásában hangzott el.
Zugga Volga is megérkezett a stúdióba, és naccerű pankrok szemelgetéssel szándékozta a meglepetést növelni. Meglepetés volt, hiszen olyan formátumba érkezett a muzsika, így nem tudtuk meghallgatni, de a White House zenekar legendáriumából elmesélt egy történetet. Ez arról szólt, hogy a WH bazi hosszú zeneszámokat játszott, az énekes semmi mást nem csinált, csak fejhangon üvöltött a mikrofonba, és a cél az volt, hogy minél kevesebb ember maradjon a koncerten. A legnagyobb siker az volt, amikor mindenki távozott az előadásról. Azért néhány másodperc erejéig a studióban ülő vendégsereg előadott egy lehetséges verziót a WH koncertjéből.
A következő, és ezzel együtt a záró körben Madame Dossier nyitotta meg a sort. Élményként egy erdő közepén álló szórakozóhelyről mesélt, amelynek ajtójában egy afro-gall ember állta el a betérők útját, de bent már jókat lehetett mulatni. Erről a Tamás bátya kunyhójáról énekelt mézeskalácsszív alakban a Noir Desire.
Ezt követően Fodor Mihály egy viharos kapcsolatról mesélt.
Az eset az Egocentrum, mára kissé elfeledett szórakozóhelyen történt, a barátnő váratlan ölbe ülése után oly haragra gerjedt, hogy az időközben a mulatóhelyre belépő civilruhás nyomozóknak is nekiment. Fodor Mihály szerencséjére a rend civil őrei higgadtan kezelték, nem bántották, csak a szeme előtt lebegő vörös posztót távolították el. Na, ezt a vadságot mi más tudná a leghívebben kifejezni, mint az Erhácsépé.
Trollcsi egy indexes topikról osztott meg egy történetet,melyben a csbazz nevű beirogató helyen egymást anyázták a topiklakók, míg egy váratlan reggelen az index érthetetlen módon egy kávémoderátor nevű cenzort helyezett fölibük, aki mindenkit kiiktatott ebből a közös játékból. A résztvevők pedig különböző neveken szivárogtak vissza, például Kecske, Még_egy_kecske, Hopp_egy_kecske, Tesco_gazdaságos_kecske, stb.. Lám a Talking Heads is erről mesél: Gimme back my name.
Bocsánatot kértünk, elnézést láttunk, ünnepeltünk egy káoszt, a záródarabot Madame Dossier indította útjára.
Csókolom.
